Az iskola meghatározza viszonyunkat a többi emberhez, a kultúrához, a tudáshoz. Az óvónők és a tanítónők gyermekeinket a legérzékenyebb korban nevelik, de nem az a meghatározó, pontosan milyen tudást adnak át, fontosabb a viselkedésátadása és az emberi példa ereje – hangsúlyozta Pálinkás József, az MTA elnöke azon az ünnepi konferencián, ahol a felsőfokú tanító- és óvóképzés ötven éves történetét értékelték-olvastuk a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos honlapján.

Az Akadémia elnöke kiemelte, az az emberformálás, amit az óvónők és tanítók végeznek, különleges adottságokat kíván. A magyar pedagógus keresi a társadalomban elfoglalt helyét, amit csak akkor találhat meg, ha az ebben résztvevők lépéseket tudnak tenni a minőség irányába. A hazai tanítóképzés történetének belső mozgatóereje, motorja a nemzeti hagyomány és a külföldi példákból is merítő modernizációs törekvések – olykor egymásnak ellentmondó, egymásnak feszülő, de egymást mindig erősítő és a fejlődést elősegítő – dinamizáló hatása volt.

– Nem tudósokat kell nevelni a pedagógus képzésben – erősítette meg az MTA elnökének szavait Manherz Károly az Oktatási és Kulturális Minisztérium felsőoktatási és tudományos szakállamtitkára, hozzátéve, hogy a felsőfokú óvó- és tanítóképzés lehetővé tette, hogy nagyobb tudásanyagot kapjon a pedagógus. A gyermekközpontú, minőségi alapképzés a felsőfokú oktatás alapfeltétele. A pedagógus mindig az emberhez szól, az embert kell vezetnie, ettől lesz igazi nevelő és nevelést irányító.

Pálinkás József nyomatékosította, a kisgyerekekkel foglalkozó pedagógusnak lelket is kell formálnia. Ebben a folyamatban pedig minden apróság meghatározó lehet. Éppen ezért – mondta az Akadémia elnöke - az óvó- és tanítóképzés a magyar oktatás legfontosabb terepe. Az Akadémia elnöke annak az óhajának is hangot adott, bárcsak a társadalom jobban elismerné és megbecsülné ezt a munkát. Hozzátette, a magyar oktatásügy felelős posztjain ezért még sokat kell tenni.

Fusz György egyetemi tanár, az Óvó- és Pedagógusképző Karok és Főiskolák Kollégiumának elnöke figyelmeztette a konferencián jelenlévőket, mindig arra készítsék fel tanítványaikat: amit átadnak a gyerekeknek, az a felnövő kicsinyek életét 20-30 évvel később is meghatározza. Meghatározza viszonyulásukat egymáshoz, a természethez, a kultúrához. Éppen ezért kiemelt jelentősége van annak, hogy a felsőfokon végzett pedagógusok felkeltsék a gyerekek érdeklődését, átadják a közösségi viselkedési formákat. Óriási a felelősségük a lélekformálásban, ahol alapvető jelentősége van a szeretetnek.

Az óvoda és az elemi iskola meghatározó szerepét is taglaló, az MTA Székházában tartott október 16-i konferencia számba vette az 1959 szeptemberében induló, az érettségire épülő három évfolyamos felsőfokú tanítóképzés történetét és legfontosabb állomásait. Ötven évvel ezelőtt a korábbi középfokú tanítóképző intézetek közül tizenegyet felsőfokúvá alakítottak, a többit megszüntették. Az egységes pedagógusképzés érdekében 1970-ben egy törvényerejű rendelet lehetővé tette, hogy a tanárképző főiskolákon tanítókat illetve óvónőket is képezzenek. A felsőfokú tanítóképző intézetek tantervét 1974-ig többször módosították, ekkor pedig a felsőfokú tanítóképző intézeteket tanítóképző főiskolákká szervezték át. Meghatározó volt a tanítók számára a NAT 1989-es bevezetése is.

1959 szeptemberében már a felsőfokú óvónőképző intézetekben is megkezdődött az oktatás. Az új intézménybe középiskolai érettségit tett nőket lehetett felvenni, vizsga alapján, előtte zenei hallásból, beszédből alkalmassági vizsgát is kellett tenni. A tanulmányi idő két év volt. Az 1970-es évektől kezdve számos tanítóképző főiskolában folyik óvónőképzés is.