1955-ben „Life” magazin egy új korszakot jósolt meg, az eldobható életet. Nincs több mosogatás, mosás, vasalás. Egyszer használatos műagyag minden, amiket használat után kidobhatunk. Azóta fél század telt el és – bár továbbra is mosunk –a „Life” magazin jövendölése fondorlatos módon mégis valóra vált. Nap, mint nap pet-palackok, műanyag csomagolások tömkelegét dobáljuk ki. Mindezen hulladék elegánsan tűnik el az életedből. Ez tény: nem sokat kell mosogatni, vagy takarítani. De elgondolkoztál bármikor is, mi történik a hulladékkal?

Ne lépj ki, megmagyarázom: nincs szándékomban „eko-propogandát” művelni és erőszakkal lelkiismeret-fordulást kelteni. Egyszerűen a szóban forgó plasztik olyan furcsa dolgokat „művel”, hogy azt érdemes tudni.

Charles Moore kapitánnyal kezdődött minden. Charles Moore egy amerikai, aki 1997-ben jachtjával Hawaii-szigetekre hajózott. Ő volt az, aki egy tengerkutató Alapítványt alapított pár évvel azelőtt, így érthető, hogy nagyon érzékenyen reagált minden eseményre, amely a vízben zajlott. Pedig sok minden zajlott ott. Már néhányszáz mérföldre távolodtak a parttól, amikor az óceán felszínén egyre több szemét jelent meg. Furcsa, mert a hulladék többsége a szárazföldről származott. De mit kereshetett ott az a rengeteg szemét a nyílt tengeren?

 

Moorenak több hónapba telt megválaszolni a kérdést. Hallatlanul rafinált tudományos berendezéseket használt – hosszú botra erősített hálókat és zsinórokon lógó befőttes üvegeket. Ezeket kiegészítve az észak csendes-óceáni áramlatokról kapott tudásával fedezte fel azt, amit korábban senki sem sejtett. Nevezetesen, hogy Észak-Amerika és Ázsia között félúton műanyaghulladék alkotta óriási örvény kavarog. „Óriási” jelző egy cseppet sem túlzó, mivel a szemét terjedelme 15 millió km²-re becsülik. Összehasonlításképpen: az egész, Urálig terjedő európai kontinens területe alig több mint 10 millió km². Ezt a területet – becslések szerint - 100 millió tonnányi szemét fedi be. 80%-a műanyag, amely USÁ-ból, Kanadából és Kelet-Ázsiából kerül oda.

 

A Csendes-óceáni Nagy Szemétfolt – ahogyan Moore által felfedezett alakzatot elkeresztelték – természetesen nem egyenlő vastagságú rétegből áll. Ha ez így lenne, már rég ismertük volna, akár műholdaknak köszönhetően. A Folt leginkább a műanyagból készített levesre hasonlít, amelynek összetétele meghökkentő. Moore a befőttes üvegei segítségével megállapította, hogy sok helyen az óceánvíz műanyag-telítettsége a plankton hatszorosának megfelelő. Hogy lehet az? Így, hogy a szemetünk korántsem ilyen időtálló, mint eddig hittünk. Műanyag palack vagy fólia három-, ötszáz évet, néha ezret is fekszik a földben, míg elenyészik. Tenger - az más. A hullámok, a sós víz és az UV-sugárzás együttes hatására műanyag sok fajtája el kezd porladni. Először pár centis darabokra esik szét, utána homoknyi szemekre. Igazi homokkal ellentétben azonban a műanyag sűrűssége vízéhez hasonlít, így ezek a szemcsék különböző mélységben úszkálnak, keveredve a tenger természetes uszadékával.