Szekrényméretű biztonsági őrök, duplakordon, táskavizzgálat: a koncertre érkezők saját bőrükön tapasztalhatták meg, mit is takar a dalszövegből ismert „Félelem háza”- jelző. A PeCsa ennek ellenére tömve volt; kopott pedagógus és tinirocker, nosztalgiázó üzletember és azóta is csöves állt összepréselődve a csarnokban, hogy lássa: hogyan csap oda 26 év elteltével a Kontroll Csoport.

 

„Minden koncert tömve van”

A biztonsági előkészületeknél tényleg csak a látogatók száma volt meglepőbb a múlt hétvégi Kontroll Csoport-koncerten: ezrek állták végig a Petőfi Csarnok előtt kígyózó kettős sort, s fizettek ki 4500 forintot azért, hogy újra együtt láthassák a nyolcvanas évek egyik legjobb magyar rock bandáját. Bárdos-Deákék ilyen hatásra valószínűleg gondolni sem mertek a Kontroll megalapításakor –persze, az is vicces, hogy a valamikor félig illegálisnak számító együttest most szekuritisok hadserege biztosítja. A meccs azonban nem ért véget a jegyvásárlással. Bent embertelen tömeg gyűlt össze a pultok előtt, és komolyan meg kellett küzdeni akár csak egy sörért is: szemtanúja voltam, ahogy egy kopaszra nyírt vállalkozó grátisz ezrest ígért a csapos lánynak, ha előbb vihet el öt sört és pár felest a többieknél. Egy plusz kiszolgálóhely felállításával a probléma megoldható lett volna, de a szervezők nem bajlódtak részletkérdésekkel – maradt a légszomj és egymás taposása.

„A mi agyunk téves kódolás”

Bár a koncertet este nyolcra hirdették meg, valójában kilenckor kezdődött. A köztes egy órában afféle ráhangolásként egy játékfilm forgott,az Ex-kódex, Bárdos-Deák Ági főszereplésével, ami nem volt különösebben jó, sem vicces, de legalább a később hallható számok többsége szerepelt benne – ha valaki már elfelejtette volna a szöveget. Eközben többen jóízűen aludtak a fal mellett, mint a régi fesztiválos időkben, mikor még kannásborral csúszott a Parkán, s az ember úgy bulizhatott, hogy közben ott sem volt. Aztán, végre, a pódiumot ellepő céltábla-figurák között megjelent a Kontroll Csoport is: a Lili kommandóval, nagy erővel nyitottak a közönség pedig lelkesedni kezdett - részben mert lelkesedni is akart: szeretni azt, ami fiatalságát jelentette, vagy amit éppen nem élhetett át soha. Ehhez képest Bárdosék bármilyenek lehettek volna, de jól játszottak, függetlenül attól, hogy Müller Péter Sziámi egymás után két számban tévesztette el a szöveget vagy a belépés idejét. Persze látszott, hogy ez már nem az a kor – a fejlődés tényleg utolér, s ötven környékén nem lehet hitelesen lázadni – de a koncert szerencsére nem is annyira róluk, mint a zenéről, a Kontroll-hangulatról szólt; ez pedig megdöbbentően erősnek, aktuálisnak bizonyult. A Holdfényes májusok közben ’56-os archív felvételek futottak a háttérben – például, a Köztársaság téri pártház ostroma – ami nagyon éles kontrasztot alkotott Ági cinikus sikoltásaival, énekével. A Besúgók és provokátorok refrénjét teli torokból, együtt énekelte a közönség, és vádjuk élő volt, anélkül, hogy bárki is halvány utalást tett volna az aktuális politikára – az ilyen utalásokra az előző rendszer razziával felelt, a mai válasza pedig csak egy elnéző, européer mosoly, rosszabb esetben pedig valamilyen kulturális díj.

„Kicsinek látszol innen”

A kritikus számok mellett persze a Kontroll leadta a buli-szekciót is: jött a Kis piros bombázó, az Azt csinálok, amit akarok, a Layla – utóbbiban Kistamás László keményen és átéléssel énekelt: „A férfi, és akivel lefeküdnél, leginkább patkányt nemzene” – üvöltötte, és hangja mart, mint a sav, miközben pörgött a punk-rock, s az első sorban családapák pogóztak. Bárdos-Deák Ági a számok közötti is ébren tartotta a hallgatóság figyelmét: búgó hangú jó nő volt, az alternatív rock selyemkesztyűs nagyasszonya – hízelgett és csábított, s a közönség szerette őt. A számok közti szünetek máskülönben elég kínosra sikeredtek volna, hiszen a bandának nem túl sok üzennivalója volt. A tagok inkább csak kedélyeskedtek egymás között, mint valami 20 éves osztálytalálkozón; persze, mi okosat is mondhattak volna, felidézni jöttek, nem megvilágosítani. Kicsinek, elveszettnek tűntek a díszletként felállított papírmasé alakok között – és talán korábbi önmagukhoz mérten is. Fejük fölött egy kivetítőn időnként régi Kontroll-koncertek felvételeit játszották be: Müller akár megszállott, Bárdos-Deák igazi hisztérikus hangú bestia, Kistamás eksztázisban forog, táncol, üvölt a színpadon – ezek voltak azok az évek, amikor a rendőrség fellépés közben is elvihette az egész bandát, amikor még tétje volt a dolgoknak.

„Nem én vagyok”

Erősebb pillanatok azért most is akadtak: a melankolikus, megfoghatatlan szépségű Nem én vagyok-ot érzéssel, pontosan játszották, és hatásos volt az Eladom negatív lajstroma:, Kistamás „Az eszemet nem!”-ordítására valódi hangorkán válaszolt: „Azt nem adom, eliszom inkább”. A Kontroll Csoport végül több mint két órás koncertet adott, és háromszor jött vissza közben a színpadra. Jól játszanak, még ma is - legközelebb News Yorkban, majd a Gödörben lépnek fel - s hogy még azok-e, akik voltak vagy csak nosztalgiából, esetleg a pénz miatt alakultak újjá, gyakorlatilag mindegy. Olyan zenét hoztak létre, ami túlmutat az egyes tagok, sőt, az egész együttes történetén: saját múltja és jövője van. Igazi marad, mert igazi is volt.

 

[Forrás: Budai Hírlap/OrientPress Hírügynökség]