A szitkozódás olyan régi, mint maga a világ. Érzelmi egyensúlyban tart bennünket. Sőt! Feldúlt állapotukban az állatok is szitkozódnak.

Timothy Jay, amerikai tudós, pszicholingvisztikus, átkozódás természetét kutatva megállapította, hogy barátok közt jobban elengedjük magunkat: az akkor használt szókincsünk 13%-át teszik ki a csúnya szavak, ezzel szemben hivatalosabb közegben ez az arány csak 3%.

Az átkozódás az emberi természet legegyetemesebb eleme. Az emberiség története nem ismer olyan nyelvet, mely vulgáris szavakat, kifejezéseket nélkülözne, ámbár léteznek természetesen kulturális különbségek egyes társadalmak között, amelyek arról döntenek, mit illik vagy mit nem illik mondani nyilvánosan. Ezeket a tiltásokat általában a „tabu” (tilos) határozza meg, amely megjelöl olyan területeket, ahová nem tanácsos eltévedni: lehet ez vallás, női tisztesség, szex, nemiség, előítéletesség, stb.A „káromkodás”, „átkozódás” elnevezése nem véletlenül a „kár” ill. „átok” szavakból ered, ennek komoly okai vannak. Olyan időkből származik ugyanis az elnevezésük, amikor a szó teremtő erejébe vetett hit sokkal, de sokkal erősebb volt, mint ma.

Mocskos szavak központja

Neves amerikai nyelvész, Steven Pinker nemrég kiadott „The Stuff of Thought” c. művében feleleveníti az egyik, emberi nyelv gyökereit kutató teóriát, az ún. Pfuj-elméletet. Ezen elmélet hívei azt állítják, hogy az őseink által képzett első szófoszlányokat éppen az erős érzelmeket – fájdalmat, iszonyatot, örömet, félelmet, undort - kifejező hangok jelentették. Idővel ezek a hangok kiteljesedtek és első szavakká alakultak át. Márpedig egyetlen más szónak nincs ekkora érzelem-töltete, mint az obszcénné.

Ez azt jelenti, hogy még nem is beszéltünk, s már káromkodtunk?!Nem tudni. Biztos, ami biztos: szitkozódás – akár mondjuk, akár halljuk – sokkal inkább igénybe veszi a jobb – érzelmeinkért felelős – agyféltekéinket, mint a balt. Pont itt, mélyen az értelmes agykéreg alatt, az evolúció szempontjából legrégebbi agy-bugyraiban szunnyadozik a hajlamunk a vulgáris szavak használatához. Az ideg-kutatás hihetetlenül pontosan képes meghatározni a „mocskos szavak központját”: ilyen beszédért az agyban található törzsdúcokat és amigdalát teszik felelőssé.
Érdekes, hogy a káromkodás folyamatában csak csekély mértékben működnek együtt az agy ezen részei, amelyek egyébként beszéd-felelősek. Azaz: szitkozódás tisztán verbális jellegű aktivitás, mégis rendkívül különös jogokkal van felruházva. Ez a magyarázata olyan agykárosodás létezésének, mely gyakran baleset vagy szélütés következtében jön létre, nevezetesen amikor a beteg elveszíti a beszédkészséget, viszont káromkodni továbbra is mesterien tud. Sőt, vannak ilyen idegrendszeri betegségek, amelyeknek egyenesen fő tünete a csúnya szavak spontán és megállíthatatlan használata. Ezen betegségek mindegyike valamiképpen az agyi törzsdúcok kóros állapotára vezethető vissza. Ezért a Parkinson- vagy Alzheimer-kórban szenvedő ill. Tourette-szindróma által sújtott emberek káromkodnak néha úgy, mint a kocsis. 

 

Átkozódási kényszer
Ez a legutóbbi betegség kétezer közül egy embernél fordul elő. Ezen betegség nehezen tartható titokban, mivel a tic-nek nevezett ismétlődő, akaratlan mozgások (motoros tic, például csapások és rúgások, felugrás) és hangadások (vokális tic, például morgások, vakkantások) tartós fennállása jellemző rá. Betegek 30 %-nál ezek a tic-ek helyzethez nem illő szavak, káromkodások hangos akaratlan kimondásával párosulnak. 2000-ben a londoni National Hospital of Neurology and Neurosurgery orvosai leírták, egy hallássérült, néma beteg esetét, aki Tourette-szindrómában szenvedve jelbeszéddel adta elő az obszcén szavakat.
A betegeknek van mentségük. Mi viszont, akik egészségesek vagyunk testileg-lelkileg, miért káromkodunk ily gyakran?

Felrázni az agyat
Steven Pinker szerint először meg kell értenünk, hogy milyen hatással van az a folyamat az agyunkra. Röviden fogalmazva, a káromkodás célja – érzelmeket felébreszteni. Márpedig a legerősebbek a negatív érzelmek.
Éppen ezért szitokszavak általában fenyegető vagy irtóztató dolgokra hajaznak: természetfeletti erőkre (Isten, ördög, pokol), szexuális erőszakra, kegyetlenségekre, betegségre (fene), fekáliára, ellenszenvet keltő ember- ill. állatcsoportokra (disznó, buzi). Az ilyen szavak csábítását növeli, hogy társadalmilag nincsenek elfogadva, nyilvános használatukat esetleg bünteti a törvény. Attól, hogy illegálisan cselekszünk, kellemes érzés fog el. Mikor szoktunk káromkodni? Például amikor erős stressz miatt szükségünk van feszültség levezetésére. Külön pszichológiai elmélet foglalkozik azzal, hogy a lelki harmónia megtartásához nélkülözhetetlen néha „kiengedni a fáradt gőzt”. Márpedig szitkozódás – mely az agresszió verbális megfelelője – erre tökéletesen alkalmas. Felszabadít a bennünk felgyülemlett feszültségtől, mialatt általában nem kényszerít fizikai összecsapásra az ellenféllel. Pinker bizonyítja, hogy ez az ősi mechanizmus, mely az embereknél verbálissá vált, ahogy az evolúció során megtanultunk az érzéseinket beszéd útján kifejezésre juttatni, nem idegen az állatoktól sem. Azt állítja: „Ugyanazok az agyrészek, melyek az embernél a mocskos beszédet produkálják, aktívvá válnak kutyánál is, amikor kerítés mentén szaladva ugatja a postást”. - Vagy hallották már a macskát, amikor rálép valaki a farkára? – kérdezi Pinker – Ugyanaz a reakció, amely kihúz belőlünk egy-egy csúnya szót, amikor beleverünk a lábunkat az asztalba. Káromkodás - verbális reakciónk - egyfajta katarzis.

Empatikusan és nyelvtanilag A káromkodás természetesen nem mindig feltétlenül agresszió megnyilvánulása. Néha zaftosabb szavak használatával csak képletesebbé, színesebbé szeretnénk tenni az elbeszélésünket. Minek hosszasan és bonyolultan magyarázni a munkahelyi problémánkat a barátunknak, ha egy-két pikáns kifejezés megfelelően ábrázolja a helyzetet? Ebben a vonatkozásban káromkodás empatikus funkciót tölt be. Nem ritka, hogy a vulgáris beszéd sajátos „társadalmi kötelékké” válik, összekovácsol egy-egy társadalmi csoportot, amit tapasztalhatjuk az öltözőben a sportolók között vagy akár munkahelyi ebédlőben.

A végére a szitkozódás nyelvtani funkciója maradt, azaz amikor egy-egy obszcén szót vesszőként használnak egy-egy mondatban. Amikor a „b”-vel kezdődő szavak kötőszóként szerepelnek egy mondatban, az nem más, mint a „nyelv kapcsolat-teremtő, ill. –fenntartó aktivítása”. Mint egyéb kötőszavak: és, izé, hát, igen...

Nos, látják: káromkodás csúnya dolog, de hasznos...