Pezsgett a levegő az Arénában. Mindenkit azt várta – kigyúrt izompacsirta és négydiplomás akadémikus is - hogy megjelenik nyálasan olasz amorózónak nevezett pasi, aki belecsap a húrokba – női szem nem marad szárazon. A fénytechnikával folyamatosan pásztázott közönség kezében a megannyi mobiltelefon fénye úgy hatott, mint hajdan a gyertyákkal integető rajongók képe. Ez már egy XXI. századi előadás volt...

November 3-án, végül bepottyant a színpadra nyilván csak műszakadt farmerjában és fekete pólójában. A színpad előtti küzdőtér zsúfolásig telt szektorában azonnal megindult a csápolás, amint megjelent Eros Ramazzotti, s amikor a kivetítőn közelről mutatták arcát egyszerre szakadt fel az izgatott ordítás ezernyi nőnemű torkán.

Aztán megjelentek a kiborg-mozgású vokálosai is, akik a színpad három különböző részén igyekeztek a távolról is látható mozgáskoordinációval színesíteni az előadást. Volt mit, mert Eros színpadi mozgása legalábbis egyszerűnek mondható, s nagy durranás az volt, amikor a dalok utolsó taktusára kissé felugrott a levegőbe és a 80-as évek vagány dzsigolóinak nyomdokain lépve beleboxolt a levegőbe...

Eros nem húzta az időt holmi fecsegéssel. Csak néhány szó hangzott el két korty víz és két dal között, miszerint Budapest így meg úgy... Szimpatikus botlása volt, hogy amikor egyik dalának belépését elrontotta, leintette remek zenekarát és a „my problem” szókapcsolattal igyekezte jelezni, hogy ő volt a ludas. Rezzenéstelen arccal folytatták.

Dicséret illeti a zenekart, kiemelten az óriási termetű néger szaxofonost és a már említett darabosan-késleltette-együttmozgású vokálosokat, akik közül az egyik kimondottan szép olasz nőnek tűnt. Lehet, hogy ez volt a legjobb a vizuális élményben. Egy kis „kolonc” a férfi közönségnek.

A színpadi háttérkép egyszerűnek tűnt első látásra, s az egymásra helyezett két oldalra elcsúszni képes konténeroszlop később többfunkciósnak bizonyult, s a mögöttük – az adott dalhoz igazított – képmontázsok néhol egész ámulatba ejtően ragadták magukkal a közönséget.

Jött, lezavarta profi módon és utána elhúzott. Ez volt a koncert, amelyre a szürke őszbe süppedt magyarok úgy vártak, mint egy kis időbeli oázisra, egy csöppnyi Olaszországra, amely majd szebbé teszi mindazt, amely színtelen és unalmas. Az Ali e radici turnéjának keretében hozzánk is bekukkantó énekes este fél 9 körül csapott a húrokba és 10.30-kor már el is köszönt a közönségtől, s „visszatapsolhatatlanul” távozott egy magasba emelt konténer bájai közepette.

Sokan talán nagyobb festa-hangulatot vártak a szimpatikus hangú, ám nyilatkozni nem igen tudó énekestől – igaz nem is ez az ő fő feladata. A borsos jegyárakért cserébe szolgáltatott, nem is akárhogyan – s ha elfelejtjük mozgását és interjúit (ugye nem ezért szeretjük), mindenképpen szép emlékként őrizzük meg azt a hideg budapesti éjszakát, amikor az Arénába majdnem beköltözött Róma atmoszférája.
 

 

[Forrás: Budai Hírlap/OrientPress Hírügynökség]